Aloha vélt testvéreim!
Idestova két éve, hogy az MSN kiírásom változatlan. Emlékszem még arra a borongós hangulatú kései órára, amelyen kiírtam. "Each night I dream of home". Egyedül voltam, távol az otthonomtól, a barátaimtól. Egyedül az egyhangú falak között, a poros polcok alatt, az ország szélén, az unott szúnyogok prédájaként, mogorván ülve a fényben, s bámulva ki az éjszakába. Minden bizonytalan volt, én pedig kétségbeesett, s nem volt, aki hathatós segítséget nyújtott volna. Azt hittem, hogy otthonra vágyom.
Azóta eltelt szűk két év, s ma már tudom, hogy otthonra vágyom. Sőt, barátságra, szerelemre, játékra, könnyedségre, mosolyra, de legfőképp békére, nyugalomra és harmóniára. Ezt szimbolizálja nekem az otthon. A védett helyet, szigetet, ahol az ember megbékél, nyugovóra tér, feltöltődik és örömet lel. Egy helyet, szigetet, ahol az ember békét nyújt, karjaiban elaltat, szelíden szolgál és örömet ad.
Azonban egyedül vagyok, s továbbra sincs otthonom. Alig maroknyi ember van ezen a földtekén, aki képes szeretni. Akinek az érzelmi és tudati intelligenciája elég ahhoz, hogy belássa, szeretet kell a világnak, s annál több: irgalom. Megy mindenki az előre hipnotizált agyatlan nyugati kultúra útvesztőjében, szajkózza az esztelenségét, miközben észre sem veszi, hogy ő maga is tevékenyen részt vesz abban, ami számára is a szenvedést okozza.
S manapság mit teszek én? Kívülálló igyekszek maradni, a dolgokba épp csak annyira folyok bele, amennyire feltétlenül muszáj. Nem nyitok, inkább zárok az emberek felé. Menekülök, ahonnan tudok, s közben, titkon, esténként, mikor a párnába bújok, arról álmodom, hogy otthon vagyok.
